---Hajnalodik. A Hold fénylő kavicsa köpköd még kicsit, s helyét lassan átveszi az első napugarak ciripelése. Rezegnek a fűszálak az odúm előtt, álmos nyögéseim visszakergetik lyukaikba szívem éjjeli akvarelljeit. Pedig mi szépet festett nekem ez az éjjel, sajtba fúró egereket, hegycsúcsot ölelő hósapkákat, szárnyikat szárító rózsabogarakat és Téged is. Lefestett Téged is, a magad valójában, és engem is. Nem vagy új, csak más, és én sem leszek már új, de ha ma előbújok, körmeim alól kikaparhatom végre a földet.
---Nem fáj, amit itt hagyok, saját fénylő szemeim néznek vissza rám, saját félelmem gömbölyödik össze a sarokban, saját vágyaim rázzák a rácsokat. Saját emlékeim hevernek gúsba kötve, a saját múltam lebeg a befőttes üvegben, a saját vérem forr a lábasban s saját kezeim hevernek erőtlen a kandalló előtt. Nem hagyok itt semmit sem belőled, magammal viszlek, s ha lerázod magadról majd a sarat, akkor újra a tenyeremben élhetsz majd.
---Nem hiányzik semmi sem, amíg a Summertime-ot üvölti Janis a fülembe, amíg dühöng izmaimban az élet, amíg csillog az ajkam, ha Rád gondolok. Nem kell semmi sem, amíg együtt állunk az esernyő alá, s ha együtt ázunk el sem lábad majd könnybe a szemem.
---Nem féltek semmit sem, kulcsaimat az ajtóban hagyom, karjaim szélesre tárva, s gyermeki meztelenségemben nézek szembe a Nappal, s ha ciripelése dübörgésre vált, akkor átadom magam a forróságának.
.z
