Rabbit

---Faágon ringó éjszaka volt akkor, éreztem, a szél egyetlen mozdulatára lepottannya az álmom az ébrenlét porába. Rólad álmodtam, remegő szemhéjam mögött Tiéd volt csupán a tér, s szemeim gömbölyű fenekén hevertél. Meztelen dideregtél, s én rettegtem, hogy képtelen vagyok simogató meleg világot építeni köréd. Pedig ujjaimmal dombokat rajzoltam, s tenyeremmel kicsiny tavakat közéjük. Könnyeimből fák fakadtak, érintésemből virágok, és szavaimból élet.
---Nem öltöztettelek fel, s magamat sem, barbár természetességgel szerettelek, és a kútkáván ülve meséltem Neked arról a szörnyű egyszerűségről, amit érzek, ha velem vagy. A szerelelmről. Nem hittél nekem, s kétségbeesetten menekültél előlem, olyan sebesen szaladtál, hogy képtelen voltam elég gyorsan teremteni a világot köréd. S végül körbeértél, újra a karjaim közt leltél nyugtot, de kérlelő szemeidből sugárzott az elvágyódás. Akkor és egyszer meéltem Neked magamról, hogy én hogyan élem meg az üres, semittevő világot, ami a szemhéjamon túl van. Meséltem Neked a tenger vérről, amit ontottunk, a végtelen hazugságokról, s a rosszindulatról, ami kicsiny világunkon kívül ott lapul minden kő alatt. Talán akkor kezdtél félni Tőlem, nem tudom.. de azóta a legfinomabb falatban is érzem a könnyed ízét, s a legforróbb éjszakán is érzem szíved reszketését.
---Nem tudom, merre jársz most. Emlékeiddel falaztam körbe magam, s képtelen vagyok szabadulni a gondolattól, hogy az őszinteségedbe végül belefúrta magát a kinti világ férge, s utolsó szavaidat azóta morzsolgatom a kezemben.

z
 

---Régen volt bizony, mikor a nyúl úgy döntött, hogy a továbbiakban nem kíván közösködni a világgal gondolatai szabadságában. No nem közöny, ami vezérelte, vagy múltban szunnyadó harag, csupán egy elfeledett illat, ami akkor rég sokkal meggyőzőbb volt, mint bármilyen bizonyíték, amivel létünk egyediségét, szükségességét és gyönyörűségét kívánták megmagyarázni.
---S lehet nem is illat volt, hanem egy szó, vagy csak a tücsök szeme színe, amit annó azon a lusta órán bámult, lehet csak valami halovány napsugár tört csillogón a víz fodrain, vagy a sün tüskéi meredeztek túl kihívón.. nem tudta ő sem, s nem tudom azóta én sem. De meséiből kiderült, nem is fontos igazán, mi vezeti rá az embert élete értelmére, csupán a felismerés számít.
---Az ő meséi ezek, s én álmatlan nyári éjszakáimon síri csöndben hallgattam őket, azzal a töretlen elképzeléssel, hogy sohasem mesélem majd el senkinek.

z
 

---Merre tovább? Kérdezte a nyúl, és remegve nézett jobbra a répaföldre, majd balra a káposztásra.

---Az ujjbegyeim repedéseiben érzem a változást, ahogy kinyílnak, és összezáródnak a pórusaim, ahogy felmerednek a szőrszálak a kezem fején. A változás természete olyan, hogy nem hagy békén, amíg észre nem veszed.. Mint a macska, ha simogatásra vágyik, a lábadhoz dörgölőzik, dorombol, s ha odébb tessékeled, sértődötten elvonul. De ha visszatér, akkor már karmolja a combodat s tépi a fotelt, mert eléri, amit akar. A változás olyan, mint a szivárvány, amit mereven bámulsz, amíg el nem tűnik, s közben észre sem veszed, hogy színei beleégtek a szemedbe, s menthetetlen rabjává lettél.

---Nem szeretem a változásokat, a zsigeri ellenállás, amit irántuk érzem, azt hiszem a csuklómból indul, és a lábfejemből, ahogy megfeszülnek, mikor elliben egy sárga falevél az őszi utcán, vagy ha a hajadat nem abba az irányba fésülöd, ahova szoktad. Ha némán szeretkezel velem, vagy ha nem kérsz egy pohár vizet utána. Ha más a bőröd íze, ha szemed csillogásába egy árnyalatnyi ború vegyül, ha fáradtan nyitod az ajkaidat csókomra s ha a reggeli napfény másképp csúszik meg az arcodon...

---A világ összeomolhat körülöttem, nem érdekel, lehet észre sem veszem, de ha csak egy pillanatra is másnak érezlek, már feszül is a csuklóm, a lábfejem, és elővesz a szorongás, pontosan merre is van a tovább..

.z

---Hajnalodik. A Hold fénylő kavicsa köpköd még kicsit, s helyét lassan átveszi az első napugarak ciripelése. Rezegnek a fűszálak az odúm előtt, álmos nyögéseim visszakergetik lyukaikba szívem éjjeli akvarelljeit. Pedig mi szépet festett nekem ez az éjjel, sajtba fúró egereket, hegycsúcsot ölelő hósapkákat, szárnyikat szárító rózsabogarakat és Téged is. Lefestett Téged is, a magad valójában, és engem is. Nem vagy új, csak más, és én sem leszek már új, de ha ma előbújok, körmeim alól kikaparhatom végre a földet.

---Nem fáj, amit itt hagyok, saját fénylő szemeim néznek vissza rám, saját félelmem gömbölyödik össze a sarokban, saját vágyaim rázzák a rácsokat. Saját emlékeim hevernek gúsba kötve, a saját múltam lebeg a befőttes üvegben, a saját vérem forr a lábasban s saját kezeim hevernek erőtlen a kandalló előtt. Nem hagyok itt semmit sem belőled, magammal viszlek, s ha lerázod magadról majd a sarat, akkor újra a tenyeremben élhetsz majd.

---Nem hiányzik semmi sem, amíg a Summertime-ot üvölti Janis a fülembe, amíg dühöng izmaimban az élet, amíg csillog az ajkam, ha Rád gondolok. Nem kell semmi sem, amíg együtt állunk az esernyő alá, s ha együtt ázunk el sem lábad majd könnybe a szemem.

---Nem féltek semmit sem, kulcsaimat az ajtóban hagyom, karjaim szélesre tárva, s gyermeki meztelenségemben nézek szembe a Nappal, s ha ciripelése dübörgésre vált, akkor átadom magam a forróságának.

.z

Szemed most is annyira szép - Szerelemmel nézel elém - Nevetésed éppen elég - Vigyázz rám..

---Gyermekkorom rémálmaiban az idő, mint acélkarmú szörny, falta fel az emlékeimet, s nap mint azzal a bűntudattal élek, hogy életem legkedvesebb pillanataira is épphogy emlékszem. Nem tudom felidézni az első vasfogamat, sem az első napot, amikor olyan hajnalra ébredtem, amire már nem akartam. Nem érzem a ízét az első csepp vérnek, ami az ujjbegyemből buggyant elő, nem emlékszem anyám első szédítő pofonjára, sem az első eltitkolt szerelmemre, sem az első másnapos fejfájásomra.

---Szeretlek. Egyetlen bizonyítékom erre a pillangó, aki a szívembe költözött. Mindhalálig dobogásában talált egy pillanatot, amikor bebújhat, s puha szárnyait szétterítette belül, színes foltjai vihar utáni fényeket hoztak az életembe, s apró csápjai odaadóan simogatták elfásult csücskeit. Óvatos csókjaival begyógyította a sebeket, vaníliás lehellette elfeledtette azokat az időket, amiket még az acélkarmok sem téphettek ki belőlem.

---Új zivatarok születnek, új felhők borítják lángba az eget és új jégdarabok koppanak ütemre a homlokomon, ahogy örökké éhes fogai marcangolnak, ahogy telhetetlen vágyai kiutat keresnek belőlem, pedig nem rab, láncra sosem vertem, csak hevesebben dobogott a szívem, s talán nem vettem észre, hogy kibújna, ha tudna.

.z